2017 május 29

RSS Facebook

2017. április 06. csütörtök, 11:15

Tacit Blue: a vajasdoboz alakú lopakodó repülőgép Kiemelt

Értékelés:
(0 értékelés)

Bár soha nem jutott el a sorozatgyártásig, ám ennek ellenére még is történelmi jelentőségű fejlesztése volt a Northrop Grummannak az 1980-as években a Tacit Blue elnevezésű repülőgépe, amely annak ellenére, hogy igen csúnyácskára sikeredett bebizonyította, hogy az amerikai gyártó elérte azt a technológiai színvonalat, amely lehetővé teszi a számára, hogy alacsony radarjel visszaverő képességű – lopakodó – repülőgépeket fejlesszen az amerikai légierő számára. Az 1982-ben kezdődött projekt három évig tartott, s kiváló alapként szolgált ahhoz, hogy a későbbiekben megszülethessen a legendás B–2A Spirit lopakodó csupaszárny bombázó és számos más hasonló felépítésű repülő szerkezet.

A Tacit Blue projektbe 1975/76-ban kapcsolódott be a Northrop Grumman, amely fejlesztés célja az XST-programban (Experimental Survivable Testbed) való részvétel volt. Bár igen sejtelmesen hangzik a fejlesztés elnevezése, ez nem volt más, mint a lopakodó (stealth) technológián alapuló új generációs harci gép programnak az elnevezése. Ezt nyerte el végül a Lockheed Martin repülőgépgyár az F–117-es Nighthawk harci géppel. A vereség ellenére igen ígéretesek voltak a Northrop Grumman alacsony radarjel visszaverő képességgel kapcsolatos kísérletei is. Olyannyira, hogy az amerikai védelmi minisztérium (DoD) és a védelmi fejlesztési kutatási ügynökség (DARPA) is úgy gondolta, hogy nem szabad veszni hagyni azokat az eredményeket, amelyeket a Northrop elért a pályázaton való részvétele során.

1978-ban fel is kérték a gyárat, hogy fejlesszen ki egy olyan új kísérleti repülőgépet, amely képes láthatatlanul úgy a harctér felett repülni, hogy eközben légi harcállásponként felügyeli a harci zónában tevékenykedő saját és szövetséges erők mozgásait, illetve ezzel párhuzamosan képes felderíteni az ellenséges erők hadmozdulatait is. A program a BSAX elnevezést kapta (Battlefield Surveillance Aircraft – Experimental).

Egy ilyen “égi szem” beiktatásának a segítségével a harctéri parancsnokok pontosan meg tudták határozni, hogy melyek azok a taktikailag fontos ellenséges célpontok, amelyekre légi csapást, tüzérségi támadást vagy éppen rakéta indítást kérhetnek az ellenség legyőzése érdekében. Ahhoz, hogy ezt a feladatot el tudja látni a repülőgép arra volt szükség, hogy a fedélzetén legyen egy aktív lokátor rendszer, valamint képes legyen minden irányból (360 fok) láthatatlan maradni, illetve minimális legyen az érzékelhetősége az ellenséggel szemközti irányból is.

A feladat szempontjából kiemelkedően fontos volt egy teljesen új rendszer alapján működő fedélzeti lokátor kifejlesztése, amelyet a Hughes Aerospace Corporation készített el a projekt keretében. Az új radarral szembeni legfontosabb kritérium az volt, hogy úgy lásson bármilyen irányba, hogy ne legyen semmilyen mozgó alkatrésze a pásztázás közben. Vagyis e köré a fix platformú lokátor köré kellett egy olyan repülőgépet építeni, amely köszönhetően az alacsony radarjel visszaverő képességének láthatatlan marad az ellenséges lokátorok számára. Ennek a koncepciónak az eredményeként született meg a Tacit Blue elnevezésű repülőgép, amely elsőre leginkább egy szárnyas vajtartó dobozra hasonlított, mint sem egy lopakodó repülőgépre.

Számos technológiai problémával szembesültek a fejlesztő mérnökök a gép megtervezése során, amelyek közül három olyan kritikus pont is volt, amelyek kiküszöbölése elengedhetetlen volt annak érdekében, hogy az új repülőgép valóban alacsony radarjel visszaverő képességgel rendelkezzen és láthatatlan maradjon az ellenség számára a harctér felett. Az első ilyen feladat az volt, hogy a szerkezet képes legyen kontrollálni a beérkező ellenséges lokátor jelek nagyságát és intenzitását, másodsorban olyan lekerekített, áramvonalas alakja legyen a repülőgépnek, amely révén valóban alkalmas a lopakodó üzemmódra és végül képes legyen az alacsony frekvenciájú lokátorok tartományában is észrevétlen maradni.

A közhiedelemmel ellentétben a lopakodó repülőgépek nem láthatatlanok a lokátorok számára. A lopakodó technológia lényege az, hogy, ha fel is derít a lokátor egy ilyen repülőgépet, akkor a gépen alkalmazott alacsony radarjel visszaverő képességnek és más technológiai fejlesztéseknek köszönhetően azt nem azon a helyen azonosítja be, ahol valójában van, hanem egy másik, hamis pozíciót megadva. Illetve a jel méretét oly módon tudja minimalizálni, hogy amiatt szintén nem valós adatot közvetít a lokátor a kezelője számára.

Megfelelő számú él kialakításával a repülőgép sárkányán minimálisra lehet csökkenteni a gép szerkezetének a radarjel visszaverő képességét. Ha ezeknek az éleknek a számát a szükséges minimálisra tudják a tervezők csökkenteni, akkor egy olyan radarképet mutat a repülőgép, amely csak olyan rövid ideig jelenik meg a bemérő lokátor képernyőjén, hogy az alapján nem lehet a repülőgépet felismerni és beazonosítani.

A lopakodó technológia kifejelsztése során a gépek alakjának a szempontjából is komoly változások történtek. A Tacit Blue projekt idején a számítástechnika, illetve a tervező programok még igen csak gyerekcipőben jártak, ezért olyan korlátokkal rendelkeztek a repülőgépek sárkányának a tervezése területén, amelynek az eredményeként lapostányér alakú, polírozott felületek alkalmazásában látták a megoldást az alacsony radarjel visszaverő képesség elérése érdekében. Bár a símára polírozott felület valóban kiválónak bizonyult a radarjelek elnyelésének a tekintetében, aerodinamikai szempontból még sem jelentett kielégítő megoldást a problémára. A tekinetben a komplex, lekerekített formák együttes alkalmazása, az áramvonalas kialakítás bizonyult a legmegfelelőbb megoldásnak. A széleskörben alkalmazott ívek révén nem csak a lopakodó képesség maradt meg, hanem aerodinamikai szempontból is az elvárásoknak megfelelő dizájn születhetett.

Szintén komoly kihívást jelentett a már említett alacsony frekvenciájú lokátorokkal szembeni észrevétlenségi képesség, amelyre éppen azért volt szükség, hogy ezeket a repülő szerkezeteket biztonságosan be lehessen vetni közvetlenül a harcterek felett, vagyis olyan környezetben, ahol ezek a lokátorok alapvetően működnek.

A fent említett tervezési elemek együttes alkalmazása révén született meg a Tacit Blue kísérleti repülőgép, amely sárkánya doboz alakúra sikeredett és a farok részén két szögletes, pillangó szárny alakú ferde vezérsíkkal zárult V alakban. Ennek az elrendezésnek köszönhetően a gép úgy nézett ki, mint egy bálna. Nem is csoda, ha ezek után a projektben szereplő szakemberek csak “Bálnaként” emlegették a szerkezetet, magukat pedig “bálnavadszáként” aposztrofálták.

A Bálna első repülése 1982. február 5-én történt, s csakhamar kiderült, hogy a szerkezetet igen komoly kihívás a levegőben tartani. Összesen 135 teszt felszállást hajtottak végre a Tacit Blue repülőgéppel, amelynek az eredményeként sikerült pontos képet alkotni az alacsony radarjel visszaverő képességű repülőgékek karakterisztikájkáról, illetve az újonnan alkalmazott lokátor technológiáról.

Az elért sikerek ellenére a Tacit Blue típusból nem készültek sorozatban gyártott példányok, viszont a fedélzetén alkalmazott új lokátor technológiát hadászati alkalmazásra megfelelőnek ítélték, s úgy módosították, hogy annak berendezéseit egy utasszállító repülőgépből átalakított katonai felderítő repülőgép fedélzetén is lehessen működtetni. Így született meg az E–8-as JSTAR (Joint Surveillance Target Attack Radar System), amelyet még ma is használ az amerikai légierő.

A Tacit Blue megtervezése és elkészítése bebizonyította az amerikai légierő számára, hogy a Northrop valóban képes olyan lopakodó technológián alapuló harci gépet gyártani a számára, amely tényleg rendelkezik az alacsony rajarjel visszaverő képességgel, így zöld utat kaphatott a későbbiekben a B–2A Spirit lopakodó bombázó program kifejlesztése. Ez a folyamat mind a mai napig tart a Northrop Grummannál, s ennek eredményként születhetnek meg majd a jövő újabb láthatatlan harci repülőgépei az amerikai légierő számára.

A Tacit Blue egyetlen elkészült példánya a Wright-Patterson légibázison találtható amerikai légierő múzeumában látható.


Fotó: Northrop Grumman, Amerikai Légierő