Semper Paratus – áll a latin felirat az Egyesült Államok Parti Őrségének az Alaszka állambeli kodiaki bázison lévő 2-es hangárjának falán. Semper Paratus, azaz mindig készen a feladatra.
Ennél találóbb jelmondata nem is lehetne egy olyan szervezetnek, amelynek fő tevékenységi köre a bajba jutott emberek és értékek mentése a tengerek, óceánok vizéből, valamint az Egyesült Államok teljes, 180 ezer kilométeres partszakaszának ellenőrzése és védelme Alaszkától a Mexikói-öblön és a Bermudákon át egészen a Maine-öbölig.
Az észak-amerikai parti őrség jelmondata, amely egyben a szervezet indulójának is a kezdősora, a lehető legtalálóbb módon írja le azoknak a nőknek és férfiaknak az ars poeticáját, akik a parti őrségnél szolgálnak a legkülönfélébb beosztásokban. A jelmondat 1928 óta díszeleg a kodiaki 2-es hangár falán, soha el nem feledtetve a parti őrség ott szolgáló állományával, hogy mire is vállalkoztak, amikor beléptek az Egyesült Államok ötödik fegyverneméhez. Az ő feladatuk az, hogy a természet erőitől óvják meg azokat, akik bajba jutottak a háborgó óceánok és tengerek vizén, vagy segítségre szorulnak a szárazföldön, s nincs más, akihez fordulhatnának. Mindannyian tisztában vannak ugyanakkor azzal is, hogy az anyatermészetet nem lehet legyőzni, de mindig mindent megtesznek azért, hogy akik tőlük kérnek segítséget, azokat a legjobb tudásuk szerint megmentsék. Amikor ők munkához látnak, akkor mások inkább behúzódnak a meleg, békés házakba, lakásokba, a kandalló fűtötte szobákba, hogy így vészeljék át a természet tombolását. Ők azok, akik akkor nyitják ki a hangárajtót, amikor mindenki más duplán lelakatolja azt, nehogy a vihar, a tomboló szél kárt tegyen az épületben vagy a benne lévő repülőgépekben, helikopterekben. Ők akkor szállnak fel, amikor mindenki más a lehető leggyorsabban igyekszik földet érni, ők akkor repülnek ki a tengerek és óceánok fölé, amikor a józan ész azt diktálja, hogy minden földi halandó meneküljön, amerre lát a tajtékzó hullámok és az orkánerejű szél elől. Ők akkor fordítják a helikopterük és repülőgépük orrát a viharok magja, a zivatarok sötét felhői felé, amikor az egyszerű emberek azért imádkoznak, hogy elkerüljék őket ezek a természetfeletti erejű égi jelenségek.
Az Egyesült Államok Parti Őrsége egy szövetségi hatáskörben tevékenykedő alakulat, amelynek elsődleges feladata az Egyesült Államok partvidékének és vízterületeinek védelme. A szervezet közvetlenül az amerikai belbiztonsági minisztérium alárendeltségében működik, s ez a szervezet vigyázza a világ legnagyobb különleges gazdasági övezetének számító, 4,5 millió négyzetmérföldes területet, azt, amely az északi sarkkörtől egészen az Egyenlítőig húzódik, összesen kilenc időzónát magában foglalva.
A parti őrség feladata elsődlegesen a természeti katasztrófák és az emberi okokból kialakult vészhelyzetek felszámolása a víz-felületeken és a partok mentén, emellett szintén kiemelkedő fontosságú tevékenységük az Egyesült Államok területének védelméhez kapcsolódó nemzetbiztonsági feladatok végrehajtása. A szervezet működése atlanti- és csendes-óceáni műveleti területekre szétosztva zajlik, amely részek további kilenc kerületre és 35 szektorra bontva fedik le a parti őrség teljes tevékenységi illetékességét.
A US Coast Guard állományába összesen 56 ezer szakember tartozik. Az állomány 243 speciális őrhajón (Cutter), 1600 mentőhajón és kétszáznál is több különféle merev- és forgószárnyas repülőeszközön teljesít feladatot szolgálati helyén.
A parti őrség légi egységében 102 darab MH–65E/D Dolphin, 44 darab MH–60T Jayhawk, nyolc HC–27J, 18 darab HC–144-es és 22 darab HC–130J Hercules üzemel. Minden típusnak megvan a saját feladatköre a légi egységen belül, az, hogy mi mindenre alkalmazható, teljesítménytől és hatótávolságtól függően. Ugyanakkor valamennyi repülőgép- és helikoptertípusról elmondható a parti őrségnél, hogy az alkalmazhatóságuk igen széleskörű, aminek köszönhetően szinte nincs olyan mentési vagy partvédelmi feladat, amelyet ne tudnának megoldani a birtokukban lévő légiflottával.
A parti őrség légibázisai közül a legkülönlegesebb vitathatatlanul az Alaszka államban lévő kodiaki repülőtér, ahol nemcsak a körülmények számítanak extrémnek, hanem az ott használt repülőtechnika is, illetve az azokat működtető emberek. Kodiak egy alaszkai sziget, ahol mintegy tizenhárom és fél ezer ember él körülbelül 500 kilométerre az állam fővárosától, Anchorage-tól. Kodiak az a hely, ahol minden tekintetben a legszélsőségesebb és legkülönlegesebb mentési feladatra kell készen állni embernek és technikának egyaránt, s ha valahol, akkor ezen a bázison igaz elsődlegesen a parti őrség jelmondata, mely szerint az itt szolgálatot teljesítőknek valóban minden pillanatban készen kell állniuk a bevetésre.
Az utolsó védvonal
Alaszka még ma is az a hely, ahol a természet erői uralkodnak az ember felett, ahol a megélhetés néha egyet jelent a túléléssel. Ahol nem az ember uralja a tájat, hanem az áll az oda letelepedők felett. A repülés, a légi közlekedés ugyanakkor az egyik legfontosabb része az alaszkai életformának, ugyanis számos helyre, településre kizárólag légi úton lehet eljutni. Sem a zord szárazföldi vidéken nincsenek kiépített utak, sem a megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb sziget legtöbbje nem közelíthető meg más módon, csak a levegőből. Ugyanakkor az sem lebecsülendő, hogy Alaszka az Egyesült Államok egyik legnagyobb közigazgatási egysége, amelynek mérete kétszerese Texasénak, vagyis az államon belüli távolságok sem elhanyagolhatók, ha keresztül-kasul kívánja szelni azt valaki. Éppen ezért is számít a repülés elsődleges közlekedési formának arrafelé, annak ellenére, hogy Alaszka nem a kellemes éghajlatáról, száraz, viharmentes meteorológiai viszonyairól ismert. Sokkal inkább az extrém hideg, a hó, a fagy, a jég, a süvítő szél határozza meg a mindennapokat egy olyan gyönyörű keretbe ágyazva, mint az Aurora Borealis, vagyis a sarki fény, amelynek látványa szinte megbabonázza az embert, s amely az érintetlen, vadregényes alaszkai tájjal együtt embert próbáló, de egyedülálló, csodálatos környezetet nyújt az ott élők számára.
A kodiaki bázis a legkülönlegesebb valamennyi US Coast Guard-állomáshely közül. Itt összesen 42 helikopterpilóta teljesít szolgálatot. Ők mind a parti őrség földi bázisáról üzemeltetett Sikorsky H–60-as Jayhawk kutató-mentő helikopterekkel repülnek a bevetéseiken Kodiakból Alaszka minden pontjára, ha riasztás érkezik. A parti őrség másik fő helikoptertípusa a H–65-ös, amelynek példányait az óceánokon és tengereken járőröző őrhajók – Cutterek – fedélzetéről üzemeltetik Alaszkában, elsősorban a Bering-tengeren.
A kodiaki a legnagyobb alaszkai bázisa a parti őrségnek, ezenkívül további öt kisebb előretolt bázisrepülőtere van a szervezetnek. Ezek a Cordova, Kotzebue, Cold Bay, Saint Paul és Dutch Harbor állomáshelyek, amelyek nem állandó bázisok, hanem csak ideiglenesen adnak készenléti szolgálatot, amikor szükséges. A parti őrség által lefedett terület Yakutattól egészen Sitkáig tart Alaszkán belül. A gépek és a személyzetek az év minden időszakában egymást váltva adnak készenléti szolgálatot a különböző állomáshelyeken, s köztük olyan ideiglenes bázisok is vannak, amelyek csak szezonálisan működnek. Ez utóbbiak elsősorban a halászati idényhez kapcsolódva adnak készültséget, amelyet idővel jelentősen korlátoz a vízfelület fokozatos eljegesedése.
Alaszkában egyetlen mentési feladatot sem lehet rutinként kezelni, itt minden egyes riasztás esetén igen nehéz és speciális körülmények várnak a mentőgépekre és azok személyzetére.
A közelmúltban például Saint Matthew-ból kellett megoldani egy sürgős betegszállítást az egyik kodiaki H–60-as helikopterrel úgy, hogy a Jayhawk személyzetén kívül váltószemélyzetet is el kellett vinnie a helikoptert kísérő C–130-as Herculesnek. Eközben a köteléknek végre kellett hajtania egy közbülső technikai leszállást az egyik ideiglenes bázison, ahol a Herculesből fel kellett tankolni kerozinnal a helikoptert, hogy az így eljuthasson a betegért, majd ugyanígy tudott visszatérni a forgószárnyas a kodiaki bázisra, hogy a túlélőt minél gyorsabban kórházba szállíthassák.
Már ebből a történetből is kitűnik, hogy az alaszkai parti őrség légibázisa nem a kezdő pilóták állomáshelye, hanem azoké a nagy tapasztalatú helikoptervezetőké, akik kellő szakmai tudással és rutinnal vannak felvértezve. Éppen ezért Kodiak nem az a hely, ahova tanulni jönnek a helikopterpilóták, hanem ahol már jártak korábban is, ugyanis a különleges környezet, az extrém időjárási körülmények, a speciális mentési helyzetek mind-mind olyan összetevők, amelyek miatt itt nincs sem idő, sem lehetőség a tanulásra, mert itt mindig a legfelkészültebb, legtapasztaltabb pilóták tudására van szükség ahhoz, hogy a mentési feladat sikeresen záruljon.
Új helikopterpilóták persze azért folyamatosan érkeznek ide is, akik szinte kivétel nélkül a tél kezdetén állnak szolgálatba, és a téli évszak teljes ideje alatt másodpilótaként repülnek a helikoptereken. Ez idő alatt minden olyan feladatot begyakorolnak az újonnan érkező helikoptervezetők, amit csak végre lehet hajtani a H–60-as helikopterrel. Fontos, hogy így még felelősség nélkül bevésődjön a pilóták memóriájába, hogy bármennyire erős és megbízható a H–60-as helikopter, meg kell tanulniuk, miként vezessék a forgószárnyast lökéses, erős szeles időben a hegyek között, hogyan emelkedjenek ki egy nehezen megközelíthető leszállóhelyről viharos időben.
Ha megtapasztalták mindezeket a különleges körülményeket másodpilótaként, s elérkezik az idő, amikor eljutnak arra a szintre, hogy ők legyenek a helikopter parancsnok pilótái, akkor immár minden olyan tudás a birtokukban lesz, amellyel felvértezve felelős döntéseket hozhatnak, s végre tudják hajtani a rájuk bízott mentési feladatokat. Ez azért nagyon nehéz, mert minden valószínűség szerint egy olyan bajbajutotton segítenek éppen, akinek az élete az ő kezükben van, és ilyenkor nincs idő arra, hogy a mentőakció vezetője akár csak elgondolkodjon, hogy mi is lehetne a legcélravezetőbb megoldás a megfelelő gyors és határozott döntés helyett.
Az a specialitása is megvan még az alaszkai mentőrepüléseknek, hogy előfordulhat olyan riasztás, amikor egy függőleges sziklafalon csüngő hegymászó életét kell megmenteni a helikopterrel. Persze aki a parti őrség floridai Clearwater bázisán teljesít szolgálatot, annak biztosan nem kell azért aggódnia, hogy ilyen speciális feladatra riasztják az Atlanti-óceán mindig napos, kánikulával párosuló partvidékén. Alaszkában viszont éppúgy meg kell menteni a bajba jutott hajótöröttet, mint a sérült hegymászót vagy éppen a balesetet szenvedett túrázót, vadászt, esetleg orvosi ellátásra szoruló helyi lakost egy elzárt településen.
Született túlélők
Kodiakban hetven technikus feladata, hogy műszakilag kiszolgálja az MH–65-ös és MH–60-as helikoptereket. Ők valamennyien olyan kiképzést kaptak, amely alapján jogosultak a gép teljes műszaki ápolására, karbantartására, és kisebb javítási munkálatokat is végezhetnek ott helyben, a hangárban. Sokan közülük azonban nemcsak mechanikusok, hanem fedélzeti technikusok is egyben a Jayhawkok fedélzetén, vagyis ők azok, akik a tehertérben a mentőcsörlőt kezelik, és irányítják rádión a pilótákat, amikor légi mentést végeznek egy bevetés során. Ők eresztik le a mentőbúvárt a csörlő segítségével a vízbe vagy a sérült hajó fedélzetére, s húzzák fel a sérülteket vagy a túlélőket a mentőkosárral a H–60-as fedélzetére. Ilyenkor ők a pilóták szeme is egyben, hiszen ők látják a deszanttér ajtajából, hogy mi is történik pontosan a helikopter alatt több tíz méteres mélységben.
Sokuk hajózó-egyenruháján ott díszeleg egy különleges felvarró, amelyen mindössze két szó áll: Arctic Survival. Ami azt bizonyítja, hogy viselője végigcsinálta és túl is élte a légierő sarkköri túlélési gyakorlatát, vagyis az egyik legkeményebb kiképzést minden fegyvernem katonája számára. A sarki túlélőtábor tagjai december és március között vehetnek részt az ötnapos kiképzésen, ahol legjobb esetben is maximum nulla fok a hőmérséklet, de gyakran adódik olyan időszak is, amikor mínusz 40 Celsius-fokos hideggel kell megküzdeniük a résztvevőknek. Az első két nap az elméleti oktatásról szól, amikor minden olyan dologgal megismerkednek a hallgatók, amelyet tudniuk kell a sarkvidéki körülmények közötti létről. Különféle túlélési technikákat, használatos eszközöket, módszereket ismernek meg, s ezeket később maguk is kipróbálják a fagyos terepen.
Ezt követően a gyakorlati oktatás következik, amikor is a helikopteren használt védőruházatban és felszereléssel kiviszik a növendékeket a szabadba, a való világba, ahol meg kell tanulniuk, miként éljék túl az extrém hideget akár 12, 24 vagy 48 órán át, mire eljuthatnak értük a mentőosztagok. Addig viszont gondoskodniuk kell magukról és esetleg másokról is, hogy ne fagyjanak meg az akár mínusz 30-40 fokos hidegben. Vagyis fontos, hogy minél hamarabb tüzet gyújtsanak, valamilyen fedezéket építsenek maguknak, és megpróbáljanak bármiféle táplálékhoz jutni, ha már éppen nincs egyetlen McDonald’s vagy Starbucks sem a közelben…
A gyakorlat legfontosabb része az, hogy a jelöltek folyamatosan tisztában legyenek a helyzetükkel és azzal, hogy miként élhetik túl a várakozást. Arra kell tréningezniük az agyukat és a szervezetüket, hogy mindent megtegyenek a túlélésért, és hogy ne hagyják lehűlni a testüket, mert az egy pillanat alatt végzetessé válhat. Fontos, hogy egyben tartsák a résztvevőket, legyen miről kommunikálniuk egymással az embereknek a várakozás ideje alatt, és lehetőleg legyen mit enni, mert ezek együttesen mind olyan tényezők, amelyek sokat segítenek a kialakult helyzet átvészelésében – a tűz körül ülve vagy a fedezékben megbújva. Elkerülve a kihűlést, a dehidratációt, a fagyást, vagyis azokat az elemeket, amelyek miatt akár külön-külön is nagyon nehéz, válságos helyzetbe kerülhet az ember a hidegben.
A „Coastie” fiúk és lányok éppen azért végzik el ezeket a tanfolyamokat, hogy még magasabb szintre emeljék a tudásukat, ugyanis ők életre szóló hivatásuknak tekintik az életmentést, azt, hogy ha hívják a parti őrséget, akkor azonnal felkerekednek és a bajbajutottak segítségére sietnek. Az Arctic Survival tréning is ebben segít nekik, mert előfordulhat olyan helyzet is, amikor a menteni igyekvők kerülnek bajba vagy nehéz helyzetbe, s akkor elő kell venni azt a tudást, amelyet az ilyen speciális tanfolyamok nyújtanak számukra. Ezek a szakemberek mind elhivatottak, és a józan ész határáig bármit megtesznek azért, hogy a bajba jutott embereken segítsenek. Nekik a munkájuk a hivatásuk, ami a beosztásuktól, a feladatuktól függetlenül nagyon erős közösséggé, kötelékké kovácsolja őket. Nem is úgy tekintenek egymásra, mint munkatársakra, hanem mint barátokra, családtagokra, akik maximálisan számíthatnak a másikra, hiszen mentési helyzetben akár egymás életéért is felelnek. Éppen ezért ennyire erős a kötelék közöttük.
Akik az elemekkel harcolnak
No de kik azok a srácok, akik egy éles bevetés során a mentőcsörlő karabinerére akasztva gond nélkül otthagyják a helikopter biztonságot nyújtó kabinját, hogy a háborgó vízbe érve vagy a süllyedő hajó fedélzetére lépve azonnal cselekedjenek és rögtön tudják, mi a teendőjük egy fuldokló vagy éppen sérült, pánikban lévő emberrel kapcsolatban? Ők a mentőúszók, akiknek hivatalos angol elnevezése Aviation Survival Technician (AST). Összesen harminc bátor fiatalember teljesít szolgálatot Kodiakban ebben a beosztásban a H–65-ös és H–60-as helikopterek fedélzetén. Ahhoz, hogy valaki mentőúszó lehessen, nem elég kiváló úszónak lennie, hanem részt kell vennie egy hat hónapos kiképzésen a haditengerészetnél, kimondottan a parti őrség feladatainak megfelelő tematikával. Igaz, a Navynek is megvannak a saját mentőúszói, akiket szintén velük együtt képeznek ki, de a két tréning között az óriási különbség az, hogy a „Costie” úszókat elsődlegesen arra tanítják meg, miként mentsék meg „aput és anyut” egy, a Bermudákon süllyedő vitorlásról, szemben a Navy mentőbúvárjaival, akiknek bajba jutott haditengerészek életét kell megmenteniük teljesen más környezetben. Vagyis a parti őrség mentőúszói elsősorban olyan civil emberekkel találkoznak a bevetéseik során, akik teljesen váratlanul kerülnek vészhelyzetbe, akik általában amatőrök és tapasztalatlanok, sokszor sokkos állapotban vannak a kialakult helyzettől, vagy éppen pánikba estek, és képtelenek az önálló gondolkodásra, döntésre és cselekvésre. Vagyis óriási a felelősség, amikor megközelítik és segítő kezet nyújtanak nekik.
Éppen ezért a mentőúszóknak tökéletes vízbiztonsággal kell rendelkezniük, senki és semmi nem tehet velük olyat a vízben, ami akár egy pillanatra is elbizonytalaníthatja őket a munkájuk közben. Még egy kapálódzó, verekedő, őrjöngő túlélő sem, aki a feléje nyúló kart és az embert is képes egy pillanat alatt a víz alá gyűrni úgy, hogy akár meg is fulladhat a mentőbúvár. De ez soha nem fordulhat elő, mert a mentőúszónak a mentés minden pillanatát uralnia kell, és az ilyen helyzetekben akár olyan döntést is kell hoznia, hogy leüti a rá támadó fuldoklót a saját és a kimentendő személy biztonsága érdekében. Éppen ezért fontos része a mentőúszók kiképzésének az elsősegély- és alap-mentőápolói tanfolyam, amelyet a búváriskola végeztével tanulnak meg a kaliforniai Petalumában hét hét alatt. Miután a mentőúszó elvégezte az elsősegély-tanfolyamot is, és már beosztott személyzetként repül a helikopteren, akkor sem ülhet nyugodtan a babérjain. Ugyanis negyedévente újból és újból át kell esnie egy fizikai felmérésen, amelyen bizonyítania kell, hogy testileg és lelkileg is alkalmas a mentőúszói feladatra, vagyis olyan állapotban van, hogy ki tud menteni embereket a vízből, legyenek bármilyen nehezek is a körülmények.
Nemcsak a kutató-mentő helikopterpilóták számára jelenti Kodiak a legnagyobb kihívást, hanem a mentőúszóknak is, mivel elsősorban ők azok, akik szembenéznek az alaszkai extrém időjárással, amikor a háborgó Bering-tengerbe vagy a fagypont körüli hőmérsékletű Atlanti-óceánba vetik magukat a többméteres hullámokkal és jeges széllel harcolva, hogy eljuthassanak a kimentésre váró emberekhez.
A helikopterek riasztása történhet úgy, hogy a személyzet a kodiaki repülőtéren ad készültségi szolgálatot, de úgy is, hogy éppen feladatot hajt végre a levegőben. Az alaszkai körzet a 17-es, amelynek saját ügyeleti hírközpontja van. Ez veszi a segélykérő hívást vagy a vészjelzést a tengeri rádiócsatornán. Ezután a helikopternek maximum 30 perce van a felszállásra. Ennyi időt csak akkor vesz igénybe az előkészítés, ha valamilyen speciális időjárási helyzet van, vagy olyan logisztikai feladat is kapcsolódik a mentéshez, amelynek a megszervezéséhez szintén idő kell. Ha nincsenek extrém körülmények, akkor a mentőhelikopter a riasztást követően 10-12 perccel már a levegőben van.
A gép személyzete mindig négy főből áll. Két tapasztalt pilótából, a fedélzeti technikusból, aki a csörlőt kezeli, valamint a mentőúszóból, aki a mentési feladatot hajtja végre. A H–60-asokat nemcsak akkor riasztják Alaszkában, ha egy hajó, illetve hegymászó, vagy vadász kerül bajba, hanem sokszor olyankor is, amikor valaki súlyos beteg lesz, sérülés éri és olyan elzárt településen él, ahol nincs megfelelő orvosi ellátás. Ilyen esetekben mentőorvos vagy szakápoló is csatlakozik a gép személyzetéhez, a szállítandó beteg egészségi állapotától függően. Olyan tengeri mentések esetén, ahol a mentésen túlmenően orvosi ellátásra is szorul majd a kimentett túlélő, szintén van pluszban szakképzett mentőápoló a fedélzeten, mert elképzelhető, hogy a sérültet lélegeztetni kell, vagy infúziót adni a fájdalomcsillapításhoz. Vagyis összetett elsősegélynyújtásra van szükség, amit a mentőúszó egyedül nem tud megoldani. Éppen ezért a készültségben mindig vannak bevethető pluszmentőápolók is.
S hogy miként zajlik egy éles riasztás? Általában mindig úgy kezdődik a történet, hogy egy átlagos, csendes éjszaka volt, amikor…
(Folytatjuk)
Rich Cooper
COAP
Fotók: Rich Cooper, Bryn Forbes