2017 november 24

RSS Facebook

2011. november 04. péntek, 14:50

Szárnyas bombák, rakéták, repülő nyilak - Elhagyott bunkerek

Értékelés:
(2 értékelés)


Amikor a Crossbow hadműveletről hallunk, igen sokunknak az 1965-ben készült kalandfilm jut az eszébe, amely Peenemünde bombázásáról szólt. Csak kevesen tudják, hogy az 1943 augusztusában felállított Crossbow Bizottság az egyre veszélyesebbé váló német rakéta- és egyéb távolsági fegyverek, valamint háttérlétesítményeik általános  megsemmisítésének programját és eljárásait dolgozta ki.








Idetartoztak az akkoriban egyre nagyobb számban felfedezett V–1-es indítóállások, a különlegesen nehéz célpontoknak számító föld alatti szerelőüzemek és természetesen a V–2-es rakéták kilövőhelyei – tehát minden olyan felderített létesítmény, amely méreténél fogva gyanúsnak minősült. Ilyenek voltak a La Manche csatorna közelében fekvő Siracourt, Mimoyecques, Éperlecques és Wizernes ismeretlen céllal készülő építményei is.

Legutolsó rádióbeszédében, 1945. január 30-án Hitler még mindig a „végső győzelemről” beszélt, amelyet a „csodafegyverek” hoznak majd el a német nép számára. A nemzetiszocialista propaganda 1943 óta fenyegetett a megtorló fegyverek bevetésével, a szövetséges bombázások elleni, megsemmisítő válaszcsapásokkal. El kellett hitetniük az egyre többet nélkülöző, egyre jobban szenvedő országgal, hogy olyan eszközök vannak a kezükben, amelyek megfordíthatják a háború kimenetelét. Mindemellett az első számú fegyver, a V–1-es 1944. nyári bevetése után a kezdeti, diadalmas hangulat hamarosan kétkedésbe csapott át, amikor a kedveskedően cserebogárnak is nevezett új fegyver nem hozta meg a várt sikert.

A „Vergeltungswaffe 1” (az 1. számú megtorló fegyver) első kísérletei már 1943 decemberében megkezdődtek Usedom szigetén, a peenemündei Birodalmi Kísérleti Telepen. A Robert Lusser és Fritz Gosslau mérnökök által tervezett repülőszerkezet 7,73 méter hosszú és 2200 kg súlyú volt. Ebből 800 kg volt a „hasznos teher”, vagyis a robbanóanyag, és 1000 kg a hajtóanyag.

Paul Schmidt tervezőmérnök korábbi munkája alapján Fritz Gosslau olyan hajtóművet tervezett, amelynek gyártása és üzemeltetése a csekély számú alkatrésznek köszönhetően igen egyszerű volt. A belépő torlólevegőt üzemanyaggal keverték, majd a gyújtás pillanatában a robbanás lezárta a belépő levegő útját. Így a keletkezett torlónyomás csak hátrafelé távozhatott, s meghajtotta a szerkezetet. A zsalulemezek a csökkenő belső nyomás és a torlólevegő nyomáskülönbsége miatt ekkor újra kinyíltak, és a folyamat megismétlődött. Ez másodpercenként ötvenszer játszódott le, jellegzetes puffogó hangot adva a szerkezetnek. Külön előnye volt a hajtóműnek, hogy gyenge minőségű üzemanyaggal is működött.

Gosslau hajtóművét a törzs és a függőleges vezérsík fölé szerelték. A szárnyas bomba stabilizálását egy giroszkóp végezte, az iránytartást egy mágneses iránytű, a magasságtartást egy barometrikus magasságmérő vezérelte. A megtett távolságot egy anemométerrel határozták meg, amely a cél elérésekor egy mechanizmus segítségével zuhanásba vitte a bombát.

A Fi 103/FZG 76-os (Flugzielgerät – repülő céltárgy), a későbbi V–1-es szárnyas bomba prototípusa a Fieseler Művekben készült, mint azt egy, az építésben részt vett munkatárs később elmesélte, a kasseli Lilienthalstrasse 1. alatt. A repülőtest repülőgépszerű, jórészt faépítésű, pilóta nélküli szerkezet volt. A kísérletek még a harmincas években megkezdődtek egy petróleumtüzelésű hajtómű alkalmazásával. Az első siklókísérletet 1942 decemberében végezték, az első hajtóműves repülésre karácsonykor került sor. A gép startja egy kilövőrámpáról történt, amelyről a V–1-est gőzkatapult lőtte a levegőbe. A szárnyas bomba 300 és 2000 méter felszín feletti magasság között repült. A találati pontosság, vagy inkább pontatlanság egy-két kilométeres volt. A sorozatgyártás 1943-ban éppen akkor kezdődött meg, amikor a nyilvánvalóan terrortámadásnak szánt szövetséges bombatámadások már mindennap és minden éjszaka fenyegették a polgári lakosságot. Az első 500 példány a legnagyobb titoktartás mellett készült el Rothwestenben, majd a gyártás Nordshausenben folytatódott, nagyobbrészt kényszermunkások dolgoztatásával. Egy gép elkészítése 280 munkaórát vett igénybe (kevesebbet, mint amennyit ma egy átlagos makettépítő egyetlen gép építésére fordít).

A háború után vált ismertté, hogy az egyik, Peenemündéből Bornholm felé kilőtt kísérleti V–1-es Svédországban egy mezőn, viszonylag sértetlenül ért földet. Onnan azonnal átküldték az Egyesült Államokba, ahol a technológia így ismertté vált. A németek ezt követően a szárnyas bombákba pillanatgyújtókat szereltek, hogy a kísérleti gépek a földet vagy tengert éréskor felrobbanjanak. A gépek vezérlését úgy állították be, hogy a repülés során 90 fokkal irányt változtassanak, így becsapódás után a start helye sem volt megállapítható.

Montgomery tábornok szerint a V–1-es bevetése – szerencsére – kilenc hónapot késett, így a partraszállást előkészítő angliai anyaglerakó helyeket megfelelően álcázni tudták. A bevetéseket tovább késleltette, hogy az első szárnyas bombák többsége a tengerbe zuhant. Időközben egy három hónapos vizsgálat kiderítette, hogy az egyik beszállító a szárnyakat túl gyengére építette, és azok a katapultálás közben deformálódtak.



„A V–1-es alapvetően hangos szerkezet volt, már messziről hallottuk, hogy jön. Olyan hangot adott ki, mint egy hangtompító nélküli motorkerékpár. Figyeltük, mikor kapcsol ki, mert ha a fejed felett hallgatott el, már várhattad is a becsapódást valahol a közeledben.

Néha egész nap jöttek. Mint kisgyerekek, kíváncsiak voltunk, nem nagyon bújtunk el. Vágott, rövid szárnyaival leginkább egy repülőgépre hasonlított. Ahol lezuhant, mindent lerombolt maga körül.” (Jim Wood elbeszélése, 1987)

Az Argus As 109-014-es pulzáló sugárhajtóművel 645 km/h sebességgel repülő V–1-es hatótávolsága elérte a 370 kilométert, és az Organisation Todt szervezet, a birodalom katonai létesítményeinek kivitelezője, megkezdte az Anglia támadására alkalmas kilövőbázisok építését Pas de Calais térségében.

A „Verbunkerung” a szövetségesek bombázásainak logikus következménye volt. A birodalom létfontosságú hadiipari és haditechnikai létesítményeit olyan jól védett, föld alatti építményekbe helyezték át, amelyet a hagyományos bombák nem rombolhattak szét. A Todt szervezet 1943-ban négy hatalmas, föld alatti erődítmény építésébe fogott. Az építkezések fedőneve „Wasserwerk” (vízmű) volt. A siracourt-i Wasserwerk Saint Pol, a Lottinghem melletti Wasserwerk Desvres, a valognes/cherbourg-i Wasserwerk Valognes és a martinvasti Wasserwerk Cherbourg munkáit a frankfurt-am-maini Philipp Holzmann A. G. kezdte az év augusztusában. Mindegyik bunker 212,3 méter hosszú és 36,2 méter széles volt, teljes magasságuk elérte a 10 métert. A bunkerek fő csarnokának belső hossza 195 méter, szélessége 14,6 méter, belmagassága 5 méter volt. Az adatokból egyértelműen kiolvasható a betonfalak és a födémek vastagsága. A csarnokokat 150 darab FZG 76-os szárnyas bomba egyidejű befogadására tervezték. A csarnokban történt volna a gépek összeépítése, és az oldalsó, központi ajtón át Londonra irányított kilövőrámpáról lőtték volna ki őket. A Saint Pol és a Desvres melletti bunkerek ma is láthatóak, a Cherbourg mellettiek csak részben készültek el. Az építkezések tervrajzát a háború végén megsemmisítették, így a pontos műszaki adatok csak a megmaradt részekből következtethetőek ki.

Amikor Siracourt falu mellett, a Saint Polba vezető úttól nem messze megkezdődött a hatalmas építkezés, annak céljáról a munkások sem tudtak semmit. A bunker falán még ma is látható néhány felirat szerint a kényszermunkások között szovjet foglyok is voltak.

Először a két, hosszú „főtartót” és a falakat építették meg, a földbe süllyesztve. Ezt követően a tetőszerkezet ívelt tartóinak fészkét mélyítették ki a földből, majd elkészítették a tetőszerkezet csatlakozóelemeit, amelyekre maga a tető épült. Ezek után kezdték meg a föld kitermelését, amellyel az oldalfalakat és a külső, különálló bunkereket erősítették meg. A technológia lehetővé tette a munkálatok lehető leghosszabb ideig tartó álcázását, másrészt egyszerű és gyors volt. „A Wasserwerk 1 Siracourt” katapultjának iránya 307,7º, a pálya Londonra mutatott.

A Siracourt melletti kilövőállást megtekintő Max Wachtel ezredes, a Flak Regiment 155 (W) – 155. légvédelmi hadosztály – parancsnoka ugyanakkor világosan látta, hogy a hatalmas bunkerből nem lesz egyszerű a szárnyas bombák kilövése. Ennek legfőbb oka a szerkezetbe épített egyszerű, mágneses iránytű volt, amelyet közvetlenül a kilövés előtt kellett kompenzálni. Ez azonban a betonba épített 5000 tonna acél miatt lehetetlen volt. Eredetileg a gépek összeszerelése a bunker északi csarnokrészében történt volna, így azonban a V–1-eseket ki kellett vinni a bunkerből, messzire az iránytűt befolyásoló acéltömegtől, hogy az irányítóegységet beszabályozhassák. Ez minden kilövés esetében húsz– harminc perces késedelmet jelentett. Ezután jött az összeszerelés és az előkészítés a kilövésre. Ez csak kisebb gondot jelentett a kilövéshez képest. A tűz- és robbanásveszélyes üzemanyag tárolása is csak a bunkeren kívül, attól több száz méterre volt biztonságos. Egy robbanás a bunker belsejében végzetes lehetett volna. A szerelésre váró V–1-esek során (beleértve a robbanófejeket is) fellépő robbanás láncreakciót idézhetett volna elő.

Mivel a bombákat a katapulton tankolták fel, ott sem volt ritka a robbanás.

Ennek ellenére az építkezés tovább folyt. 1943. november 12-én egy megbeszélésen, amelyen a V–1-es sebességének növelése, a kilövőhelyek építése és a „vízművek” helyzete volt a téma, Wachtel ezredes és tisztjei elmondták kétségeiket a Führer főparancsnoksága, valamint a Luftwaffe és a Hadsereg Főparancsnokság megbízottjainak. A rendkívül nyílt és szakszerű megbeszélésen szó került a Cherbourg melletti „vízmű” elleni támadásról, amelynek alapján együttesen megállapították, hogy a létesítmények eredményes álcázása lehetetlen, és a szövetségesek légi fölénye biztossá teszi a bunkerek elpusztítását, mielőtt azok használatba kerülnének. Az anyagi és élőerők hiánya miatt az építkezést időszakosan – ami abban az időben a véglegeset jelentette – leállították. Döntésükről néhány nappal később tájékoztatták Hitlert is.

Siracourt-ban néhány tucat munkás folytatta az építkezést, de már csak az ellenség felderítésének félrevezetése volt a cél. Ez sikerült is. A RAF Bensonban települt 542. felderítőszázadának Spitfire XI-es gépei 1943. október 3-án lefotózták az építkezést.

Az első támadásra mégis csak 1944. január 31-én került sor. A 8. USAAF 74 B–24-es bombázógépe szórta meg 500 kg-os bombákkal a hatalmas betonfedelet. A táj ezután holdbélivé változott, de a létesítmény láthatóan nem szenvedett súlyos sérülést. Mindamellett a Wehrmacht megerősítette a védelmet, a környékre több légvédelmi ágyús üteg települt.

Az első veszteségek ezután következtek. Február 2-án a kötelékek 10/10-es felhőzetben repültek a célig és vissza. 183 P–47-es Thunderbolt kíséretében 95 Liberator dobott bombát. A támadók két gépet vesztettek, három négymotoros megsérült. A bevetésben tíz hajózó életét vesztette, tizenkilencen eltűntek. A „Ruth-less” nevű B–24-es Eastbourne mellett lezuhant.

A bevetett gépek száma egyre nőtt, de a négy nappal később felszállt 150 B–24-es elvétette a célt, 37 gépe Siracourt helyett Chatedeaudun repülőterét támadta.

Február 8-án 54, három nappal később 94 Liberatort vetettek be a bunker ellen. A hónap folyamán a 8. USAAF még három alkalommal, összesen 149 géppel bombázta a titokzatos létesítményt. A légvédelem tüzében ötvennyolc gép rongálódott meg. A márciusi időjárás a bombatámadásokat nem tette lehetővé. Mindössze 12-én repült 46 négymotoros Siracourt fölé, és a zárt felhőzet ellenére hat találatot ért el a bunkeren. Egy gép odaveszett, huszonhat megrongálódott.

Április folyamán az amerikai egységek öt alkalommal támadták a V–1-es kilövőállást, mintegy száz bombázógéppel. A legjobban védett bombázás április 30-án történt, amikor az 52 négymotorost 128 P–38-as „Lightning”, 268 P–47-es, valamint a 8. és a 9. USAAF 268 P–51-es Mustangja kísérte.

A 8. USAAF 340. bevetését is Siracourt ellen hajtották végre. Május 6-án 168 bombázó és 185 vadászgép szállt fel a dél-angliai repülőterekről a franciaországi V-telepek ellen. Siracourt bunkerjét 70 B–24-es támadta. Negyvennyolc négymotoros sérülten tért vissza.

A 15-ei támadásban 166 bombázó és 104   vadászgép vett részt, közülük 90 fordult Siracourt városkája fölé. A felderítőgépek felvételein a bunker továbbra is használhatónak tűnt. Hat nappal később 99 bombázó szórta meg a bunkert és környékét. Egy gép a légvédelem tüzében megrongálódott.

Másnap már légi harcot vívtak a 94 gépet kísérő vadászgépek. A Lightningok nyolc, a Thunderboltok 12, a P–51-esek két légi győzelmet jelentettek, hét saját gép elvesztése és négy megrongálódása árán. Hat pilóta eltűnt a bevetés során.

1944 júniusában, amikor az első V–1-esek becsapódtak Londonban, a siracourt-i bázis már semmilyen veszélyt nem jelentett. A szövetségesek bombázói a hónap során 5000 tonna bombát dobtak a bunkerre és környékére, miközben teljesen elpusztították a francia kisvárost.

Június 22-e fordulópontot jelentett a V–1-es állások támadásának történetében. Aznapra virradóra a támadások vezetését a Royal Air Force vette át. Az 1., 4., 5. és 8. osztályok 119 Lancaster, 102 Halifax és 13 Mosquito géppel támadták a siracourt-i bunkert és a környék V-fegyver-állásait. A nappal megismételt bombázást a 466. Halifax század gépei hajtották végre. Egy angol négymotorost lelőtt a légvédelem. A célpont fontosságát jellemzi, hogy ez volt az első alkalom, hogy a Halifaxok az új H2S talajradar segítségével támadtak. A 466. század az első, nem célkijelöléssel megbízott RAF-egység volt, amelyet ezekkel a berendezésekkel felszereltek.

A Royal Air Force júniusban még két nagy támadást repült, 25-én 323 géppel és 29-én 286 géppel. A célt fedő felhőzet ellenére a bombák célba találtak. A rombolás azonban még mindig nem volt meggyőző. 1944. június 25-én tizenhét darab hattonnás Tallboy bomba hullott a „vízműre”, de ezek is hatástalanok maradtak. A bunker nem sérült meg.

Július 6-án 551 gép: 314 Halifax, 210 Lancaster, 26 Mosquito és egy P–51-es Mustang (utóbbi Leonard Chesire osztályparancsnok célkijelölő gépe volt) támadta Siracourt bunkerjét és még négy V-fegyver-célpontot. A tiszta idő ellenére sem értek el közvetlen találatokat. Három új Tallboy bombát is ledobtak, de a háború után megállapíthatták, hogy egyik sem talált.

A különlegesen erős építésű célok elleni támadásokhoz James Turner alezredes parancsnoksága alatt Fersfieldben létrehozták az Aphrodite egységet.

Az „Aphrodite”-bevetésekre kimustrált bombázógépeket használtak, amelyekből kiépítették az összes feleslegesnek ítélt berendezést, a fegyverzetet, a bombatárakat, az oxigén- és vészrendszereket, majd a gépet tíztonnányi robbanóanyaggal pakolták meg. A kidolgozott eljárás szerint a kétfős személyzet a bevetési magasság eléréséig vezette a bombázót, majd ejtőernyővel kiugrott. A gép további irányítását a mögötte repülő „anyagép” vette át. Ez a célig követte a hatalmas, négymotoros repülő bombát, majd a célra irányítva azt, visszatért a bázisra. Az alakulatba tíz darab, bombának szánt B–17-es „Baby”-t és három Consolidated B–24-es „Liberator” irányítógépet osztottak be. A négymotorosok védelmét a repülések során nyolc P–47-es „Thunderbolt” vadászgép adta. Az alakulat mellett felállt a Special Air Unit No. 1 (SAU–1), amelyben a US Navy önkéntesei tanulták az újfajta harceljárást. Ezt az egységet később Dunkeswellből vetették volna be, tengeralattjárók ellen.

1944. augusztus 4-én, az első Aphrodite akció keretében négy rádióirányítású gép indult bevetésre. Siracourt ellen W. Fisher főhadnagy a „Wantta Spa” nevű B–17G-t irányította. A pilóta a kiugrás során életét vesztette, a robbanóanyaggal megrakott gép irányíthatatlanná vált, és Sudbourne mellett az erdőbe zuhant.

A tökéletesen hasztalan bunkertámadások során 150 repülőgép és mintegy 700 hajózó veszett oda. A D-nap után a gyorsan előrenyomuló szövetséges csapatok értetlenül álltak a betonmonstrum falainál. Mivel belül semmit sem találtak, nem is vesződtek a lerombolásával. A födémszerkezeten még ma is látszanak a befoltozott bombatalálatok, a kilövőállás kapuja mögötti helyiség falain a feliratok. Épek a szellőzők, még látszik a vasúti sínek bejárata, de – akárcsak hatvan-egynéhány évvel ezelőtt – a bunker rendeltetésére utaló jelek sehol sem találhatók.

A kis települést a háború után kanadai segítséggel építették újjá.

A Siracourt mellett készült, hatalmas, föld alatti bázis még romjaiban is félelmetes látvány.


Punka György