2017 május 28

RSS Facebook

2012. január 30. hétfő, 10:37

Polikarpovtól a Zéróig - Beszélgetés Sergei Sikorskyval Kiemelt

Értékelés:
(0 értékelés)


A repülés elmúlt évszázada során számos olyan ember alkotott maradandót, akinek neve örökre benne marad a repülés nagy kapcsos történelemkönyvében. Ők voltak azok az úttörők, akik utat mutattak tehetségükel, bátorságukkal, olykor szerencséjükkel, s nekik köszönhetően mára az aviatika életünk természetes részévé vált, akárcsak a biciklizés vagy éppen a metrózás.

Ugyanakkor azok közül, akik ezt az utat kitaposták, a számunkra sokan váltak hősökké, legendává, hiszen sajátos életfelfogásuk, tehetségük, vakmerőségük nélkül a repülés sem lett volna olyan szép, egyszerű és biztonságos, mint amilyennek ma ismerjük. Száz év elteltével azonban már egyre kevesebben vannak azok, akik ezeknek a hősi időknek a még élő tanúi, hiszen immár lassan három emberöltő is eltelt azóta, hogy Orville Wright Kitty Hawk tengerparti homokdűnéiről elsőként felemelkedett motoros gépével a levegőbe.



Nemhogy a pionírok nincsnek már közöttünk, hanem azok a repülők sem, akik az I. vagy a II. világháborúban szelték az eget, és élet-halál harcot vívtak egymással a levegőben. Történeteiket elolvasva vagy meghallgatva vált igazán emberi léptékűvé az, amit az iskolában ülve csak mint tanyagot magoltunk be a világégésekről, ám amikor ezek az emberek meséltek a saját személyes sorsukról, akkor váltak a leckék valódi hús-vér történetekké a számunkra.

Manapság csak nagyon ritkán adódik alkalom arra, hogy személyesen találkozhassunk olyan emberekkel, akik maguk is részesei voltak a hősi időknek, azoknak az éveknek, amikor még csak tanulta az emberiség, mi az a repülés, amikor még csak tapogatták az utat a mai technikai fejlettségű légi utazás felé. Ez az út több mint egy évszázadig tartott.

Ilyen ikon számomra Szergej Sikorsky, a neves helikoptervező, Igor Sikorsky fia. Ő tavaly ünnepelte nyolcvanötödik születésnapját. Ám ez egy cseppet sem látszik meg rajta, hiszen még most is fitt és életerős, még ma is megvan az érvényes szakszolgálati engedélye, és ha teheti, gyakran felszáll egyedül valamelyik barátjának a kis egymotoros Cessnájával a levegőbe, hogy ki ne jöjjön a pilóta-gyakorlatból.

Az idén januárban ismét abban a szerencsében részesültem, hogy összehozott a sors Szergejjel, akivel pár napot együtt tölthettem egy floridai konferencián. Szergej valóban egy élő legenda, egy igazi, jó értelemben vett celeb a repülés világában. Bárhol, ahol megjelenik, rocksztárokhoz fogható lelkesedéssel köszöntik őt, ám ennek ellenére nincsenek sztárallürjei, végtelenül szerény, alázatos ember. Nagyon kedves mindenkihez, s bárkivel szóba elegyedik, hamar megtalálja a közös hangot beszélgetőpartnerével. Szellemes, igen jó humorú, kedves társasági lény, aki körül mindig ott nyüzsögnek az emberek, hiszen órákig el lehet hallgatni azokat a történeteket, amelyeket úgy mesél, mintha nem is a legendárium részei lennének, hanem egyszerű, hétköznapi események.

Indulásom előtt tudtam már, hogy ismét találkozhatok vele, ezért elvittem magammal egy 2012-es Goldtimer Alapítvány-falinaptárt, amelyen számos gyönyörű Li–2-es és Po–2-es fotó található. Amikor ideje engedte, odaadtam Szergejnek a kis ajándékot, amelyet figyelmesen átlapozgatott, s csak annyit mondott: számos emlék jut eszembe ezenek a fotóknak a láttán.

Nem is kellett ennél több nekem, hiszen tudtam, kérés nélkül is lesz egy-egy története, amelyet szívesen megoszt majd velem. A Po–2-est látva valóban szélesen elmosolyodott, s már bele is kezdett az első mesébe. Tudod – mondta kissé elgondolkodva –, Polikarpov annak idején apámnál dolgozott Oroszországban mint kezdő mérnök. Egyik közös munkájuk az Ilja Muromec volt, a világ első négymotoros repülőgépe...

Mi is nagyon büszkék vagyunk a kis kétfedelű Po–2-esünkre – válaszoltam büszkén, mire egy elismerő mosoly volt a válasz Szergej részéről. – Tudod – folytatta –, jó néhány évet töltöttem a hatvanas években Németországban, amikor a német fegyveres erők megvásárolták a Sikorsky helikoptergyár CH–53-as helikoptereit. A gyár engem küldött át Európába, hogy segítsek a németeknek rendszerbe állítani az új gépeket. Ekkor sikerült életem legjobb sportgépét megvásárolnom, egy eredeti Messerschmitt Bf–108-as Taifunt. Azóta sem repültem ahhoz fogható kis masinával. Egy igazi gyöngyszem volt az a gép, nagyon sok szép emlékem kapcsolódik hozzá. Miután összehozott az élet a legendás II. világháborús német vadászpilótával, Adolf Gallanddal, elhatároztuk, hogy elmegyünk együtt repülni a Taifunnal. Felszálltunk, majd megszólalt Adolf: „Te is úgy repülsz a géppel, mint a kezdő pilóták, amikor először ülnek a Bf–108-asban! Tipikus hiba a pumpálás” – mondta, majd megmutatta hogyan vezessem az aprócska túragépet. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy éppen ő volt az, aki beavatott a kis Messer lelkivilágába. – Tudod – folytatta nekem a mesét –, azért rajongtam azért a gépért, mert sokkal gyorsabban repült, mint a Beechcraftok vagy a Cessnák akkoriban. Úgy lehagytam őket a levegőben, hogy csak na, és mint egy értékes hangszer, úgy muzsikált a 108-as odafent a magasban. Persze nagyon nehéz volt az eredeti Argus motorohoz tartalék alkatrészeket szerezni, ezért aztán idővel túl kellett adnom rajta, de ha tehetném, még ma is ilyennel repülnék, annyira nekem való volt az a szerkezet.

Aztán ismét a naptárra terelődik a figyelem, és Szergej a Li–2-es fotóit nézegeti. – Ez nem az, aminek látszik... – mondom neki kissé viccesen –, ez a DC–3-as szovjet változata, a Li–2-es.

– Igen, igen – bólogat azonnal, hogy is hívták a mérnököt – mereng maga elé, majd – Liszunov! Ha jól emlékszem, így hívták! – válaszolja.
 

S máris egy új történetbe csöppenve folytatja a mesét Szergej – Ha jól emlékszem, 1953-ban megkerestek bennünket a Fülöp-szigetekről, hogy szeretnének helikoptereket vásárolni tőlünk, mert létrehoznák a több mint hétezer szigetet magában foglaló országban a légi orvosi szolgálatot. A gyár engem küldött Manilába, ahol találkoznom kellett Ramon Magsaysay elnökkel, hogy megtárgyaljuk a részleteket. A palotába érve Magsaysay elnök úr arra kért, hogy járjam körbe a nagyobb szigeteket, s nézzem meg, hogy azok alkalmasak-e arra, hogy kiépítsék a helikoteres mentőszolgálatot. Az elnök mellém adta saját pilótáját, Bimbót és az elnöki különgépet, egy gyönyörűséges DC–3-ast. Ezzel indultunk neki a felfedező körútnak. Először csak hátul foglalhattam helyet mint utas, de miután kiderült, hogy magam is pilóta volnék, megváltozott a helyzet. Így Bimbó csakhamar maga mellé szólított a DC–3-as jobb ülésébe. Így repültünk szigetről szigetre, s a harmadik vagy negyedik leszállás alkalmával egyszer csak megszólalt: Mr. Sikorsky, most megtanítom önnek, hogyan kell egy DC–3-assal landolni. A lényeg, hogy főfutóra tegye le a gépet, s gurítsa meg a kerekeket, ahogy hozzáér a talajhoz – mondta, s máris a kezemben volt az irányítás. – Igyekeztem a szentenciának megfelelően eljárni.



Mit mondjak, nem volt könnyű, rá kellett érezni a mozdulatra. Aztán a következő repülés alkalmával Bimbó rám nézett, és csak annyit mondott, most teszünk egy kis kitérőt, ha nem bánja, és máris egy kisebb lakatlannak tűnő sziget felé vette az irányt. Ahogy fölé értünk, lenyomta a DC–3-as orrát, és egy füves terület fölé süllyedt, de olyan közel a talajhoz, hogy szinte súroltuk a gép hasával a méteres magasságú fűszőnyeget. Az áthúzás után felkapta a gép orrát, kieresztette a futókat, és már lent is voltunk az iménti mezőn. – Miért volt szükség erre? – kérdeztem tőle, hiszen sehol egy lelket nem láttam, senki sem várt bennünket. – Tudja Mr. Sikorsky – válaszolta Bimbó –, szép meleg párás nyári idő van, s ezt imádják a legjobban a kígyók errefelé. Imádnak a fű közt elbújva sütkérezni. Csak azért csináltam az egészet, hogy finoman jelezzem nekik, itt az ideje, hogy odébbálljanak, nincs kedvem találkozni velük séta közben... Methogy most kiszállunk – mondta, s elindult az alkalmi leszállóhely egyik sarka irányába. S valóban, a derékig érő fűben nehéz lett volna bármit is észrevenni, tényleg nem ártott az óvatosság. A füves placc végébe érve egymásra rakott homokzsákokra lettem figyelmes. Közelebb érve egy alkalmi fedezék U alakú kiépítése vált láthatóvá. Majd pedig a legnagyobb megdöbbenésemre egy japán Zéró vadászgép körvonalai tűntek fel a homokzsákok fedezékében! Hihetelen élmény volt a gépet ilyen közelről látni, mi több, megtapogatni. A fedezék és a hajdani tábori repülőtér teljesen elhagyatott volt, és a Zérón is látszott, hogy évek óta ott áll érintetlenül. A vásznazása már teljesen tönkrement, s a többi része is igencsak lepusztult állapotban volt már. Nyolc évvel a II. világháborút követően azonban még ilyen csodákra lehetett akkoriban bukkani a Fülöp-szigetek eldugott földnyelvein. Hogy aztán mi történhetett a géppel – folytatta kérdőn rám nézve –, nem tudom, ma biztosan felbecsülhetetlen értéke lenne annak a vadászgépnek...

– Ha jól tudom, Szergej, maga találkozott Howard Hughes-zal is, a repülés fenegyerekével...

– Igen, igen, kétszer is járt az édesapámnál. Nagyon nagy tisztelettel viseltetett iránta, hiszem apán a helikopterépítés előtt repülő csónakokat, amfíbiákat gyárott. Hughes is ebben utazott, és ezét volt kíváncsi apám szakmai tapasztalatára, véleményére. 1938-ban járt nálunk, ha jól emlékszem. Akkor tizennégy éves voltam. Arra volt kívánics, hogy apám szerint mi lesz a jövőjük a repülő csónakoknak. Hughes ugyanis ilyen gépeket akart gyártani a hadsereg számára, hogy ezekkel szállítsák majd a csapatokat a háborúban. Apámék tisztában voltak azzal, hogy nagyon közel van már a háború kirobbanásának ideje. Apám azt mondta neki, hogy szerinte a repülő csónakok ideje lejárt, mert a hadseregnek nem olyan szállítóeszközök kellenek majd, amelyeknek tengeri kikötőre van szükségük. A nagy bombázógépek számára már komoly szárazföldi repülőterek kellenek, olyanok, amelyek elbírják majd azok súlyát még teljes terhelés mellett is. Ráadásul ekkorra már olyan szintre jutott a repülőgépek tervezése és építése, hogy az új bombázó- és szállítógépek már könnyedén át tudták repülni az Atlanti-óceánt, így okafogyottá is vált az amfíbiák használata. Howard Hughes ennek ellenére megépítette a „Spruce Goose” nevű hatalmas, nyolc motoros szállítógépet, de soha nem rendelt tőle egyettlenegy katonai szállítógépet sem az amerikai hadsereg.

Szergej pedig csak tovább mesélt és mesélt. Jó volt hallgatni a történeteit, nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy megtiszelt ezekkel. Mint megtudtam tőle, a tervek szerint idén szeptemberben ellátogat majd a berlini ILA-ra, ahol talán ismét találkozatunk. Bízom benne, hogy akkor is hallhatunk tőle majd néhány új – vagyishát inkább régi – történetet...

Balról a szerző, középen Sergei Sikorsky, jobbra Wolfgang Kalaehne nyugállományú ellentengernagy egykori Starfighter pilóta



Sajtos Zoltán

Fotó: Jim Woods, Sikorsky